Don't worry...

Ma felhívott apa, hogy anya aggódik értem, mert mikor beszéltünk, legalább két méterrel lebegtem a föld felett a boldogságtól. Aggódik, hogy nagyon beleélem magam a dolgokba és nagyot fogok esni a pofimra. Aranyos volt, egyébként jót röhögtünk. Arra a mondatomra pedig, hogy ha szomorú vagyok az a baj, ha pedig boldog, akkor meg az... csak azt mondta, hogy Ő mindenképp azt szereti, ha boldognak lát. Ez természetes.
Nem vagyok hülye. Csak szerelemes. Najó, tudom, hogy ez a kettő azért kicsit összefonódik (főleg nálam), de akkor is úgy gondolom, hogy jár mindenkinek (itt is vannak azért kivételek) még egy esély. És én tudom, hogy megbánta. Érezteti velem. Senki nem látja, hogy milyen velem, ha kettesben vagyunk, hogy miket mond, hogy néz rám... Én tudom, hogy jó döntés volt. Akkor is ha nem lesz jó vége. Mert most jó. Túl jó ahhoz, hogy játszottam volna a sértődöttet és nem bocsátok meg. A mostot élvezem. Most jó. Nagyon. Nem agyalok. Lesz, ahogy lesz. Miért baj ez?!