Hmm...

Hétvégén takarítottuk a lakást. Szombaton pl reggel negyed7-től este 10ig. Van már IKEA-ból szép új függönyöm is. :) Szóval elfáradtunk. De már nagyon jól néz ki a lakás. Péntek este pakolászás közben meg akartam mutatni anyáéknak a képeket, hogy hogy nézett ki a lakás szétbombázva. Be akartam kapcsolni a laptomomat. nem sikerült. Hát persze, mert nem volt rajta az aksi. Még most sincs rajta, ugyanis kitartó, ámde sikertelen keresgélés után rá kellett jönnöm, hogy Coninál hagytam. na bumm. Fel kellene hívni. De nem hívom. De fel kell. Gyomorgörcs, idegbaj. Tényleg meghülyültem. Vasárnap este, mikor elment a család, ottmaradtam egyedül. Csak néztem a hatalmas, puha matracokat, az éjjeli szekrényen a hangulatvilágítást és akkor nagyon éreztem! Nagyon nagyon hiányzott. Nem így terveztem az első estét az új lakásban. Teljesen egyedül. Felhívtam. Normális volt. Észrevette már, hogy otthagytam az aksit. Azt mondta, hogy azért nem hívott, mert én vagyok megsértődve. ebben nem teljesen értettem az összefüggést, de mindegy. Szóval mondtam, hogy hétvégén találkozhatnánk valahol. Kérdezte meglepetten, hogy ráér addig? Mondtam, hogy persze, meg a héten nagyon sokat túlórázok és nem tudom még, hogy hogy érek majd rá. Mondta, hogy ok, de ha bármikor kell, akkor csak hívjam és megoldjuk.
Az Ő hangja sem volt túl boldog. Olyan fajta bizonytalanságot véltem felfedezni benne, mint a sajátomban. Amikor nem tudjuk, hogy mit akar a másik. Akar békülni vagy nem? Nem tudta meg, hogy én akarok-e, de én sem tudom, hogy Ő hányadán áll a kapcsolatunkkal. Ebből mi lesz?
Egyébként kicsit jobban vagyok mióta beszéltünk.