Együtt

Ez az együttélés egész jó dolog. Még nem éltem együtt senkivel. Persze ez is csak ideiglenes. De élvezem. Veszekedések persze vannak. Ezek nem komolyak.
Szombaton kiborultam. Kb 10 percet zokogtam Neki. Persze nem azért, mert nem úgy szólt hozzám, ahogy kellett volna, hanem minden miatt. Az volt az utolsó csepp. Kiborultam és pont. Annyi minden gond van a lakásfelújítással (és mellette a munkában is 110%-osan kell(ene) teljesítenem), hogy már nem bírtam idegileg. Aznap pl.: este fél10kor ettem először, mert egész nap rohangálni kellett (hibás csempét és járólapot adtak a Praktikerbe, azt ki kellett cserélni, újat választani; 20 cm-vel kevesebb lett a tapétacsík, a parketta is kevesebb lett, ezeket is pótolni, megvenni a lámpákat, bojlert, fürdőszobaszekrényt, ja és végighallgatni a közösképviselő rinyálását, hogy mitképzelekmagamrólhogy...Pl:nem jelentekztem be nála (mi ez? szálloda????), meghogy barnára festettem a az ablak rácsot, mikor a ház minden lakásáé "szép" (undorító kórház)zöld (ez annyira igaz, mint ahogy a szivárvány is egyínű)...) és fáradt voltam. Szóval tele volt a hócipőm rendesen. Átölelt és addig ölelt és simogatott, amíg zokogtam és félt, hogy Miatta sírok. Erre mondta: Azt az egyet jegyezd meg, hogy bármilyen nyers a stílusom és néha nem olyan hangsúllyal mondok doglokat, ahogy kellene, Téged SOHA nem foglak bántani. Soha. Nekem ez felért egy vallomással. A könnyeim is hamarabb felszáradtak.